közös ég alatt, akik nem túl fontosak.

Csak nem túl fontos emberekről tudok írni, akikről először mindig azt hiszem, hogy fontosak lesznek, aztán kiderül, hogy még sem. Még mindig jó érzékkel nyúkálok bele a szarba, hol csuklóig, hol könyékig.

Azt hiszem még tavaly nyáron a dánnal kezdődött, aki mondjuk tök jó fej volt és remek vendéglátó és én meg remekül elbasztam, amikor második nap azt mondtam, hogy pszichiáter létére egy pszicohpata, egyébként meg dög unalmas és felszálltam a Koppenhágából Göteborgba tartó vonatra. Tulajdonképpen két lábbal ugráltam az önérzetén. A mai napig nem tudom megmagyarázni, hogy miért. Mert amikor ezt kimondtam, akkor valószínűleg úgy is gondoltam, de én mindig előbb pofázok és bántok meg embereket, csak utána gondolkodom. Azóta a dán persze a helyemen kezel, váltottunk néhány levelet még év elején is, aztán végül én tettem pontot a mondat végére. 

Patrick, aki szintén jó messze tőlem, találkozás, minden klassz, sok röhögés, jó szex, Patrick haza Svájcba, minden nap egy halom e-mail onnan ide és fordítva, vele keltem, vele feküdtem, elköltöztetett az új albérletbe, megvette a méregdrága Tommy Hilfigert csizmámat születésnapomra, terveztük a tavaszt és a nyárt, aztán egyszer csak eltűnt. Nem ír, nem válaszol, azt sem tudom, él-e, hal-e. Őt végképp nem értem, egy isten veled e-mailt küldhetett volna, én szoktam csak úgy eltűnni, nem a palik.

Palkó, akit imádtam. Pont két és fél hétig. Rajongtam érte, alig vártam, hogy írjon, hívjon, találkozzunk. Tudtam, hogy karácsonykor nem lesz (család, gyerekek), aztán eljött az új év, első munkahéten semmi, majd a másodikon rám ír, hogy eszébe jutottam. És? Az én olvasatomban nyilván azt jelenti, hogy dugnék veled újra, de én már nem. Elmúlt a rajongás, sőt az érdeklődésem is. Pedig ha valaki, ő tudta, hogy ha nem törődik velem, nem tartja fent az érdeklődésemet, akkor elég hamar kiesik a kosárból. Pontosan így történt. 

Alex, aki fél év után bukkant fel a semmiből végképp szóra sem érdemes. A szekrényemből kipotyogó csontvázaktól egyébként rosszul leszek, mert igazán nem is értem, hogy mit képzelnek. Kihúzom a fiókot, előveszem ha épp kedvem tartja, aztán visszabaszom? Hát nem. Mint ahogy én szoktam pattanni, úgy fiókokat is én szoktam húzkodni.

Nem tuodm, hogy a szőke egyáltalán említésre méltó-e. Baromi nagy elánnal vetettük bele magunkat, az első héten szinte nálam lakott, édes, aranyos, készséges, minden nő álma, bevásárol, kutyát sétáltat, aztán egy péntek délután elmeséli élete szerelmének történetét, kiderül, hogy nincs még túl rajta,  megszólal a vészcsengő az agyamban, nem tudok már ugyanolyan lenni, mint előtte, nem mosolygok, nem bújok, már csak használom, aztán elkopik az egész. Kis szóváltás, kis vita, számonkérés részéről, felháborodás részemről, fülön csípett kis hazugságok (mondjuk az ő apró kis hazugságai az enyémekhez képest semmiségek voltak), azért néha még érdeklődik, sőt, segít ha gáz van - ezt sem értem, túl azon, hogy az idejébe beleférek bőven -, tegnap már azt éreztem, hogy mennyire szánalmas ez az egész, kurvára nincs rá szükségem, már csak használni sem akarnám. 

És akkor most vége a dráma szakkörnek, lemostam a könyékig szaros kezemet, egy darabig nem nyúkálok sehová, egyébként is van nekem Zsolt, aki örök.  
Jó lesz ez így nekem, Lénának meg főleg.