Felnőtt tartalom!

Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.

A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.

Patrick

2019. november 10. - murrey

jön. Ráadásul benéztem a naptárt, már a jövő hét utáni héten hétfőn és marad csürtörök estig. Ez felvet néhány problémát - megint van min stresszelnem -, hogy például: azt gondoltam, hogy én két hétig kő keményen napi tíz órában melózom, keresek annyi pénzt, hogy majd a harmadikon lazíthatok, akár fel is mondhatok és Patrickkal lehetek. De nem, mert a középső héten jön. Először persze azt mondta, hogy oké, ha melóznom kell, akkor inkább marad otthon, de idén már nem tud jönni, akkor majd jövőre. Mondtam, hogy szó sem lehet róla, megoldjuk valahogy. Az jó megoldásnak tűnt számára is, hogy a délutánokat már itthon töltöm. Ja. Gondoltam én, hogy a harmadik héten. Hát kurvára nem, de most már nem mondhatom, hogy maradjon otthon. Szóval a jövő hetet nagyon meg kell húznom, hogy valamelyest egyenesbe jöjjek, aztán a rákövetkezőn meg vendégül tudjam látni Patrickot. 
És hát gond lesz a parkolással is, azt meg is kell neki írnom, hogy itt fizetős a parkolás nap közben, nem tudom, hogy hol tudja letenni a kocsiját, ahol nem kell fizetni és elérhető messzeségben lesz. Gondolom sehová és nem is akarja majd, mert a zsír új és meglehetősen feltűnő Alfáját nem akarja egy elhagyott helyen bokor alatt parkolni. Mert ez itt Magyarország ugye. Van itt a közelben egy fizető parkoló, majd átmegyek és megkérdezem, hogy mennyi az annyi, nyilván olcsóbb, mintha az utcai automatás parkolást választaná.

Egyébként fogalmam nincs, hogy mit fog csinálni, amíg én távol leszek a nap felében, gondolom és remélem, hogy elmegy majd Gödöllőre az apjához, talán német nyelvű adókat néz a tv-ben vagy mit tudom én. Császkál a környéken. A várost meglehetősen jól ismeri, legalább városnéző túrára nem kell vele elmennem. Viszont az Alfáját ki akarom próbálni, úgyhogy egy autópályás tolom neki programot azért szeretnék majd.

Megkérdezte, hogy mit szeretnék születésnapomra. Mondtam, hogy semmit. Mert most kb.annyi mindent, hogy inkább hagyjuk is. Leginkább azt, ha tényleg elmenne a lakás, kinulláznám magam és kicsit hátradőlhetnék. És Olegot vissza, mert nagyon hiányzik. Tegnap Kisbé azt mondta, milyen nyugi van, hogy nincs itthon a kutya. Megkérdeztem, hogy ugyan miben zavarja, ha itthon van, mert a háromból egyszer kell levinnie sétálni és a kutya egyébként semmit nem csinál. Sertepertél, kaját kunyerál és döglik. Ha itt van Kisbé, akkor mindig a nappaliban, hogy köztünk legyen, egyébként éjjelente az ágyában velem a hálóban. Kisbé egyébként nagyon szereti Oleget, de a nyugit még jobban.

Volt egy hosszú és tartalmas beszélgetésük, nagyjából - persze nem pontosan - elmeséltem neki, hogy miért lépett ki az életünkből csecsemő korában az apja (nem kissebbítve a saját felelősségemet sem), a megcsalás tekintetében iszonyatosan naív, vagy csak másként van kódolva, mint a hímegyedek általában, neki nem fér bele egy komoly kapcsolatban a félrelépés. Szerinte etikátlan. Mondtam, hogy ez jusson majd eszébe amikor először megteszi. Aztán persze lehet, hogy tényleg soha, mert a férfiak azon csekély számú halmazába fog tartozni, akik nem csalnak meg, inkább kilépnek és tovább állnak, mert szerinte így helyes. Tulajdonképpen szerintem is, csak sajnos nem ilyen egyszerű ez a képlet.

2019. november 09. - murrey

Egy átbőgött, áthánykolódott éjszaka után írtam Emének, hogy nem, nem játszhatunk Istent, Norton maradjon kennelben, a lovat már úgy is visszamondtam, az árának a töredékéért keresek egy bentlakós kutyatrénert, aki erős kézzel és következetességgel kutyát nevel belőle. Aztán mehet gazdához. Csak és kizárólag egyedüli kutyának - hogy ne tudjon falkázni -, lakásba, hogy ne tudjon szökni és természetesen macskamentes övezetbe. Muszáj megadnom neki ezt az esélyt, ha már egyszer örökbe fogadtam, aztán Emének adtam, hogy gazdásítsa, mert nekem nagy falat volt. Soha többé kölyök kutya, soha többé két kutya, soha többé semmilyen kutya, Oleg az utolsó.

Most kicsit jobban érzem magam, még akkor is, ha ezen túl milliónyi gond nyomja a vállamat. Legalább egyet kipipálhattam.

Patrickkal osztottunk, szoroztunk, megoldom valahogy, hogy a november 20-i héten hellyel-közzel itthon tudjak maradni, vagy legalább is időben hazaérni, mert máskor nem tud jönni, legközelebb csak jövőre látnám. Nem, annyira nem hiányzik egyébként, de nagyon jó ember és megérdemli, hogy kikapcsolódhasson nálam és azt érezze, hogy szeretik. Lehet, hogy ez nekem sem fog ártani.

2019. november 08. - murrey

Életemben nem fordult még elő ilyen, hogy bőgve hívtam fel a fiamat, a kicsit, ha beszéltünk és előtte bőgtem is, mindig letagadtam, azt mondtam, hogy taknyos vagyok, ma nem, ma bevallottam, hogy bőgök és csak azért hívom, mert a  hangját akarom hallani. És elmeséltem neki, hogy Norton élete lóg a levegőben, miután majdnem megölte Eme kis póniját (aki a család szeme fénye), mert egy őrült terrier, akit én annak idején Eme nyakába sóztam azzal, hogy adja örökbe, mert nem bírok velük, Smafu ma boldog gazdis kutya Svájcban, Norton már egyszer gazdásodott, de ott macskát ölt, visszavitték, most meg majdnem a lovat. És nem tudjuk, hogy mitévők legyünk a kutyával, akit én basztam el annak idején, amikor befogadtam mellé Smafut. Akkor megtanult falkavezérként működni, Smafuval összezártak, elviselhetetlenek és nevelhetetlenek voltak. Ezért is kerültek Eméhez. Nortonban zubog a terrier vér, begyűjtött két nagy maflát maga mellé és nekimentek a kis lónak, akit szó szerint majdnem kibeleztek. Ezen túl Norton szökik, kinyírja a szomszédok csirkéit, néha emberre is veszélyes, mert csípkedi őket, szóval örökbe adni nem lehet, most egy kennelben ül elzárva, de hát így sem élheti le az életét. Eme meg úgy, hogy huszonakárhány kutya és a három gyerek mellett állandóan Nortonon legyen a szeme. Azt mondtam, altassák le. És nem tudom, hogy van-e jogom életről és halálról dönteni egy amúgy egészséges és fiatal kutyával szemben. Játszhatok-e Istent? Tudom-e mérlegelni felelősségteljesen, hogy kinek és mi a jó?  Beleértve a kutyát is természetesen. Egy abszolút esélytelen kutyát. És egyáltalán van-e jó megoldás? És ebbe belehalok. Úgy, hogy Eme ma vitte el Oleget három hétre, mert a következő időszakban nagyon sokat kell dolgoznom, mert totálisan elúsztam, túlvállaltam magam ezzel a lakással, és hát Oleget nem hagyhatom magára napi 10 órákra. Oleget, aki most kezdett el annyira kötődni, hogy ki sem száll a seggemből, hogy már feljön a kanapéra mellém, hogy fúrja a fejét a simogatásért és sír, ha csak leugrom vásárolni. Mostanra nőttünk össze a tíz éves kutyával. 

Életemben nem fordult még elő ilyen, hogy bőgve hívtam fel a fiamat, előtte Zsoltot, aztán elgondolkodtam, hogy mennyire kibaszottul magányos vagyok, ha a volt élettársamnak, aztán a fiamnak sírom el, hogy mi bánt, holott a gyereket világ életében kíméltem ezidáig, Zsoltot meg tudom, hogy már különösebben nem érdekli, mert szerelmes és nyilván nem az én kínjaimra kíváncsi, bár meghallgatja.

A lovat visszamondtam tegnap, nem vagyok most abban az életszakaszban, hogy felelőssen beválalhassak még egy állatot és lehet, hogy soha nem is leszek már, el kell engednem a lovakat. Illetve hát nem teljesen, mert Bence mellett mindig az életem részei maradnak, de hát az közel sem olyan, mint a saját ló, mint amikor volt Sári és Imi.

Na ez, ez a mélyen ülő kétségbeesés, amiből most pillanatnyilag egyáltalán nem látok kiutat.


"Ki az erős?

2019. november 08. - murrey


Az, aki egyedül barangol éjszaka. Pedig fél a sötétben. Az, aki farkas verme előtt várakozik. És reszket, mint a nyúl, hallva az üvöltést. Az, aki elbúcsúzik, aki letérdel, aki összesározza magát. Aki nyakig merül a zavaros folyóban. Aztán a kétségbeesés pillanatában kiterjeszti átfagyott kezét, hogy virágokkal díszítse a haját. Az ilyen ember erős."

(Alkyoni Papadaki)

 

A mi kis falunkban

2019. november 05. - murrey

nagyon helyes emberek élnek, sokkal helyesebbek, mint a régiben. Ma beszéltem a régi főbérlőmmel, kérdezte, hogy járok-e még oda, hát mi a fasznak járnék és főleg kihez? Mondjuk át kell majd mennem, mert a pincében vannak még cuccaim és főleg a téli lovas csizmámra lesz szükségem, azt mindenképp el kell hoznom hamarosan.

De itt van mindjárt Mara a szomszédból. Két hónap alatt olyan jóban lettünk, hogy nagyon. Persze nem zavarjuk egymás magánszféráját, de ha bármire szüksége van, vagy fordítva, a másik ajtaja mindig nyitva áll. Mondjuk ő elég korlátozott az ismerkedés terén, tekintve, hogy kerekesszékes - a lakásban járókeretes -, ezért hát nem is ismer senkit rajtam kívül, pedig már egy éve itt lakik. Megvárjuk, amíg elvonul a monszun (most az a feladatom, hogy reggel szóljak neki, hogy esik-e, mert akkor már a lakában fel kell vennie a kocsiját beborító esőköpenyt, nem a kapuban kiszállni a járgányból és ott szerencsétlenkedni), szóval, ha elvonul a monszun, megkért, hogy egyszer guruljak át vele a Tescoba, mert nem jutott még el odáig soha, csak a sarki patikába jár, mert az övé és hiába nyugdíjas és ott van a fia is minden nap, nem tud megmaradni a fenekén. Szóval Tescozunk majd egyet, addig meg nincs olyan gyógyszer (vényköteles) amit ne kérhetnék tőle, bár nem fordul elő gyakran és ráadásul úgy hozza, hogy leveszi belőle a patika hasznát. Ja. És etet is. Ha túl sok kaját hoz a családja vagy a takarítónője, akkor annak a fele mindig az enyém. Én meg mindig több sütit veszek, hogy jusson neki is.

Aztán a pékségben az eladólányok, akik meglátnak és már nyúlnak a mézes krémesért, azzal tömöm Marát is, a kérdés csak az, hogy hányat viszek, a trafikban a szőke lány szintén nyúl már a cigiért kérdés nélkül, de hétvégente a főökasszonya is nagyon kedves, ha Oleggel megyek akkor mindig várja a kutyakeksz bárkitől a pult mögött és ha nincs vevő, akkor a főnök jön ki velem dumálni úgy, hogy nem is ismer, csak a vásárlója vagyok, de fossa a szót, mintha száz éves barátnők lennénk.

A ma esti kutyasétáltatásnál pedig egy szőke hatvan pluszos hölggyel együtt szálltunk be hazafelé jövet a liftbe, aki mondta, hogy tudja, hogy a harmadikon lakom, ő az ötödiken és hogy imádja ezt a kutyát, sokszor látta békésen napozni az erkélyen, meg engem, amikor festegettem a madáretetőt és a kinti székeket.

És  hát Liziék, a gazdája nevét nem is tudom, de már sajnos felesleges is megjegyeznem, mert karácsonykor elkészül a házuk valahol az aglomerációban és költöznek, de minden reggel együtt játszik a két kutya az irodaházak közötti parkban.

Ma reggel pedig egy idősebb úr kiabált át a túloldalról, hogy a kutyám is nagyon helyes, de mennyire klassz a kapucni a fejemen, amin csak röhögtünk Lizi gazdával együtt, tudniillik itt is köntösre veszek kabátot és úgy viszem le reggel a kutyát, a pasi ki sem szúrta, hogy az a köntösöm kapucnija volt, ami egy rénszarvas nagy piros duda orra és két fekete szarva.  Itt javarészt nagyon normális kutyások vannak, kivéve persze a szemben lévő csivavásokat a két elbaszott csivavával, akik ma vagy háromszor üvöltöztek hosszú percekig a folyosón azon a dobhártyaszaggatóan idegesítő hangjukon és tényleg nem értem mi a fasznak kell őket kiengedni a lakásból csak úgy rohangálni. Előszor szólni fogok nekik, hogy ne, mert én sem a folyosón legeletem Oleget - aki ilyenkor jól felhúzza magát és üvölt a bejárati ajtónál -, másodszor meg simán kiengedem majd, bár bántani biztosan nem fogja őket, de garantáltan nem fognak többet a csivavák a folyosón garázdálkodni.

És hát Kitty a fodrász, akihez mindig beugrom dumálni kicsit, amiből aztán sok lesz, vagy legalább annyi, míg meg nem jön a vendége. Ő nagyon nyitott és pozitív személyiség, szeretek nála időzni. Ma reggel például kiszúrta egyből, hogy nem vagyok valami jó passzban, aztán ajánlotta, hogy ha nem tudok kikapcsolni, valóban nem, mostanában elég sokat kattogok, akkor járjak el Oleggel futni, van itt a közelben valami pocsolya, amit körbe lehet szaladgálni. Ki fogom próbálni, veszek Olegek egy futtató pórázt és úgy is tele van energiával, ami soha nem fog elfogyni (remélem), úgyhogy esténként a sétát felcseréljük a kocogással. Hátha addig tényleg kikapcsol az agyam.

És úgy tűnik, hogy Bencével az első kurzusunk jövő hétvégén elmarad, pedig már Oleget bejelentettem a panzióba, mert nincs elégséges lovas jelentkező (mondjuk  a kurzust még nem én szerveztem, ezt a vidéki lovarda, de úgy tűnik belefulladtak, szerintem nagyot akartak rajta fogni és száz százalékos haszonnal hirdették meg, ami elég drága, én sem hiszem, hogy ennyit fizetnék, de mint tudjuk, aki sokat markol, keveset fog), ettől függetlenül remélem, hogy elmegyünk Bencével és megnézzük Sopron mellett a lovat.

Egyébként meg egy kurva jó sorozatot nézek a Netflixen, letehetetlen, abbahagyhatatlan, mint egy könyv. És ugyanúgy rongálja a szememet, mint egy könyv. Pénzhez egy hétre az első egy új szemüveg lesz illetve a gyerekem szerint meg kéne operáltatnom, de nem tartom jó ötletnek, tekintve, hogy egy vagyon, hogy utána egy hét elviselhetetlen fájdalom és rohadtul nem tuti az eredmény, azt senki nem garantálja. Meg amúgy is jól áll a szemüveg.

Jaj, a gyerek, a kicsi, de imádom. Mostanában egyre gyakrabban jön, megkértem, hogy jöjjön egyik hétköznap  suli után Olegre vigyázni, mert egész délutános elfoglaltságom lett volna (lemondtam a szutyok idő miatt), pofahúzkodás nélkül vállalta, annyit kért, hogy a kedvenc snack kolbászából legyen a hűtőben. És tegnap este diákmunkásként az Erkelben büfézett és kurva irigy voltam, mert pont Szabó Balázs bandája előadás ment Radnóti verseiből, amire el szerettem volna menni, de későn ébredtem és az összes jegy elfogyott. Hauserre időben megveszem. A másik is hív két naponta, majd legközelebb decemberben látom amikor jön megint Tascha, aztán februárban esküvő és megy vissza immár férjként az USA-ba. Hiányozni fog.

Na és akkor

2019. november 02. - murrey

én tegnap óta hivatalosan is ezzel a fiúval dolgozom, mint lovakultúra programszervező.
Nem, soha nem fogok elszakadni a lovaktól és hát izgatottan várom az első találkozást Ariellel is.

Mindenszentek, az én szentjeim,

2019. november 01. - murrey

akikről itthon emlékezem és nem csak ma. Minden áldott nap velem vannak, ezért is nem járok temetőbe. Ma már. Gyerekkoromban minden évben ezen a napon  - mivel a városi temető mellett laktunk - felmásztunk a garázstetőre és onnan bámultuk a gyertyafényes temetőt, aztán elbaktattunk a bejáratig sült gesztenyéért. Ezzel nagyjából részemre véget is ért egy életre a temetőlátogatás. Egyszer mentem még ki a Farkasréti temetőbe ezen a napon Anyival fotózni, szép volt, csendes, de tömeges. Temetésekre sem nagyon járok, ha ritkán még is (nagymamáén voltam utoljára, mert akkor még élt anyu is és hát persze az természetes és muszáj, bár meglehetősen rendhagyó temetés volt, ami még számomra pont elviselhető), szóval ha ritkán elmegyek egy-egy temetésre, akkor tök üres a temető, gondozatlanok a sírok és ez eléggé elszomorító. Bezzeg ilyenkor. Én úgy vagyok vele, hogy vagy mindig, vagy soha. Az utóbbit választottam. Anyu egyébként is itthon van velem (lehet hörögni), lassan három éve, hogy meghalt, de még nem akarózott sem nekem, sem a húgomnak elszórni a hamvait, úgyhogy szerintem marad is. Jól megvagyunk egymással. Kétszer éreztem nagyon erősen a jelenlétét (bár nem hiszek a szellemekben) még a régi lakásban amikor kimentem a szobából és jött utánam az a semmivel össze nem téveszthető számomra iszonyat büdös parfümillat, amit használt. Szóval tudom, hogy itt van, annyira, hogy néha beszélni is szoktam hozzá. Háh, ebben sincs semmi, hiszen a virágaimmal is beszélek (főleg Sári és Imi orchideáikkal), a hallal is beszélek, a kutyával meg főleg.

Ellenben tökre szeretem ezeket a nyugis napokat, amikor nincs meló senkinek, nincs iskola, óvoda, tök üresek az utcák, jóformán csak kutyasétáltatókkal találkozunk. Jó ez a csend.

Aztán este gyújtok majd mécsest nagymamának, anyunak, Bostonnak, Borókának, Reznornak, Iminek és Sárinak.  Ők az én szentjeim, anyu, mama és az eltávozott állataim.74627028_2849541741724734_161640595968753664_n.jpg

Hogy

2019. október 31. - murrey

vannak napok, amik csak úgy elfolynak, amitől estére baromi szarul érzed magad, bár napközben meg jól. Ez is egy olyan nap volt, amikor ötvenezer forintot hagytam veszni - na nem mintha tele lennék pénzzel -, amikor attól éreztem magam jól, hogy elmentem és vettem egy hygge lovat a főbérlőmnek és a gyerekeinek, mert fájt az enyémre a foga, gondoltam meglepem vele, és attól meg főleg jól éreztem magam, hogy a gyerekek már nevet is adtak neki, Loló lett, aztán este majd arra alszanak el, ahogy váltogatja a színeit, az anyjuk meg majd lenyúlja ha elaludtak. És le is rajzolták, úgy imádják. Igen, én ettől érzem magam jól. Jobban szeretek adni, mint kapni.

Aztán már attól is jól éreztem magam, hogy a volt pasim tőlem pár utcányira zenél ma este és eljátszottam a gondolattal, hogy odamegyek és végighúzom az autója oldalát a kulcsommal, apró és kicsinyes dolog csupán azért, hogy neki bosszúságot okozzak, úgyhogy nyilván nem tettem (bár volt, akivel igen és az tényleg kurva jól esett), de tényleg megnéztem volna a fejét, amikor észreveszi, mert az a szaros autó olyan neki, mintha az élete fő műve lenne. Emlékszem, nem ülhettem be kutyaszőrös ruhában, nem ülhettem be lovascuccban, aminek meg nyilván lószaga volt és úgy féltette, mint a szeme világát. Egy fos Ford Mondeoról beszélünk amúgy. Meg egy fos emberről, aki elfogadta annak idején a születésnapi bonni utat, majd nem egészen egy hét elteltével kipöccintett az életéből, mert, hogy sok voltam neki. Háh, nekem meg a bonni út volt sok. De legalább bulizhattam egyet Gulli Briemmel, Jonas Wallal és a Mezzofortéval.

Aztán a reggelre megálmodott projektemtől is jól éreztem magam és ma tulajdonképpen azon finomítgattam és tervezgettem, hogy Bencéből megcsinálom a magyar Monty Robertset, tudjátok, azt a lósuttogót, aki tényleg ért a lovakhoz, beszél a lovak nyelvén (azt én is), de mondjuk inkább, hogy  iszonyatosan jó lótréner (ő ihlette a Robert Redfordos Suttotó mozit), bár ma már inkább csak celebtréner, aki a jól képzett lovaival végighaknizza a világot. Na, hát Bence még elég fiatal és meglehetősen jól bánik a lovakkal szakmailag is és emberileg is, gondoltam miért ne futtathanánk fel az ő karrierjét is. Túl van már több  mint tíz kurzuson, ami úgy néz ki, hogy meghívják lovardákba, ahol elméleti és szakmai bemutatót tart az érdeklődőknek, majd személyre szabottan foglalkozik a lovasokkal. Eddig nem tolta ezeket a hétvégéket, bár nagyon szívesen csinálja, majd tolom én. Szervezem a kurzusokat, kajtatom a lovardákat, ahová olyan képzett lovasok járnak lovagolni, vagy tartják ott a lovaikat, akik fejlődni szeretnének még (és persze mindig van hová) és ezért áldozni is hajlandóak. És igen, brand-et fogok belőle építeni és megint olyannal foglalkozhatok, ami érdekel, amiben jó vagyok (háh, nem a lovaglásban, inkább a szervezésben és a zsizsegésben), a zenekarok befuccsoltak, nézzük mire megyünk a lovas kurzusokkal. Az mondjuk nagyon jól esett, amikor mondtam neki, hogy a gyakorlatban persze ez nem úgy fog kinézni, hogy minden áldott hétvégén utazgatok vele szerte az országban a kurzusokra, amire ő meg azt, hogy pedig jó lenne, mert kellene neki egy gardedám, és most ne gondolja túl senki, nekem ő olyan, mintha az öcsém lenne és fordítva, létezik barátság férfi és nő között. Olyan mély, hogy a legféltettebb titkainkat is megosztjuk egymással, olyanokat, amiket ő még a barátainak sem mond el, olyanokat, amiket én még a barátnőimnek sem (csak egynek) mondok el. Sokáig nem hittem a felnőtt korban szövődő barátságok mélységében és tartósságában, ma viszont már sokkal inkább, mint a gyerekkoriakban. Bencét egyébként Boleronak köszönhetem, egyszerűen úgy indult, hogy felhívtam és megkértem, hogy nézze meg a lovat, lehet-e képezni vagy abszolút mondjak le arról, hogy ő valaha is lovagolható ló lesz. Lemondtam, Bolero most egy legelőn éli a - szerintem - minden lónak való boldog életét egy hatalmas ménesben. Nekem meg lett egy barátom, de Bencéről azt hiszem már tegnap is írtam.

Aztán ma Oleggel is jól éreztem magam, reggel kétszer is elmentünk, egy hajnali séta és egy nyolc órás randi Lizi vizslával, csak, hogy kifuthassa magát szabadon és játszhasson. Mondjuk ezek a napi háromszori majdnem egy órás kutyával való séták nekem sem ártanak, mert ha nem lenne szerintem ki sem mozdulnék napokig a lakásból. Így viszont kénytelen vagyok. A mozgás klassz dolog, Oleggel meg lehet, mert megy egy tempót, olyan pulzusemelős zsírégetőst, aztán összefutunk jó fej kutyásokkal, akikkel leállunk dumálni - hogy itt mennyivel kultúráltabb emberek laknak mint ahonnan jöttem, néha csak bámulok, hogy kedvesek, érdeklődőek, segítőkészek -, szóval ma Oleggel is klassz napunk volt, de miközben azt hszem, hogy nem stresszelek semmin, persze, hogy de, csak elnyomom. Estére úgy beáll mindkét csuklyásom, hogy egy merő görcs, nem győzöm nyújtani, nyilván szart sem érek vele, amíg a tudatalattimban meg ott motoszkál a vajon mi lesz holnap, lesz-e egyáltalán holnap kérdés.  Nyilván lesz, ugyanúgy felkel a nap, mint ahogy felkelt ma is, vannak elképzeléseim, céljaim, csak nincs ki baszogasson, a kezdeti lendület meg mindig leül. Mondjuk Bencének megígértem, hogy megcsinálom, abból már nem farolok ki, muszáj lesz, meg muszáj lesz összekapnom magam, mert két hét múlva hétvégén megyünk megnézni a lovat, akit meg szeretnék vásárolni úgy, hogy december elején már nálam legyen a régi romantikus lovardában, ahol Sárit és Imit is tartottam, ahhoz meg pénz kell, nem kevés pénz Igazából megint a szerencsére bíztam magam, mert már olyan alacsonyan van a hagyaték lakás ára, hogy majdnem én fizetek, csak vigyék el, egy hónapot kapott az ingatlanos, hogy elpattintsa, még pont bele fogok férni ezzel a lóvásárlásba, de addig is tenger a fizetnivalóm, szóval tényleg össze kell kapnom magam.

És nem, nem szeretek már mindenféle jött-ment palival kefélni, sőt, nem jött-mentekkel sem, hányingert kapok minden nyáladzó pasitól, és vannak bőven, akik lihegnek utánam és naphosszat hívogatnak vagy írogatják a "hogy vagy te drága, hogy vagy te gyönyörű" sms-eket nyilván a klotyóról, miközben az asszony vacsorához terít, de elegem van belőletek.
A lélekbonbon kutyámat akarom és a lovat. Semmi és senki mást.

A biológiai órám szerint még nyár van,

2019. október 31. - murrey

ugyanis képtelen vagyok átállni a téli időszámításra. Ami azt jelenti, hogy hajnali négy után nem sokkal kelek, a kutya fél hatkor már előkerül és követeli, hogy vigyem sétálni (kukk sötétben és bazi hidegben), este kilenckor már nem látok ki a fejemből és deutálom az egészet, hogy ötkor már sötét van, hogy takony ősz van, a színeit most momentán telibe szarom, mert a ködtől és a locsogó esőtől nem is látom, hát így.

Meg úgy, hogy néha azt gondolom, hogy tök jól megvagyok egyedül, néha meg azt, hogy nem, még is csak kéne valaki, ilyenkor hát felhívom Zsoltot, jó sokat dumálunk és két hetente amúgy is felugrik egy kávéra. Szerelemes és igazából már tényleg semmi nem köt össze minket, még sem pöccintett ki az életéből. Szeretem. 

Aztán itt van Bence, aki Bolero után nagyon jó barátom lett, rengeteget beszélünk, írunk egymásnak, néha találkozunk is ha ráér, de ha két hétig nem jelentkeznék, tuti, hogy írna és megkérdezné mi van velem, miért tűntem el. Persze most nem tűnök el, mert két hét múlva hétvégén két napos kurzus Győrújbaráton - "de hát Bence nekem nincs lovam és nincs kétszer harminc rugóm a kurzusodra, ne törődj vele, velem jössz, nem gondolod, hogy kifizettetem?" (ilyen) - ahonnan aztán átmegyünk Harkára megnézni a lovat. Taposom tegnap óta az ingatlanost, hogy nem érdekel most már mennyiért, csak adja el a lakást, kell a pénz. Többek között a lóra.

Aztán van aki meg eltűnik tényleg, mindig én csesztetem messengeren, én érdeklődöm, én aggódtam eleinte érte és pont kezdem megunni, hogy én ápoljak barátságokat, én ugráljak a másik nyakán hátha jön válasz, nem vagyok kötelező senkinek és ez fordítva is így van.

És hát Patrick, aki most már belőtte a hetet amikor jön hozzám Svájcból, négy napig lesz itt - mondjuk egyelőre még eshetőleges, de szerintem ha nagyon akarja megoldja, márpedig úgy tűnik, hogy nagyon akarja -, semmi kedvem hozzá, augusztus óta nem láttam, csak a hülye e-mailek, helloszevaszmivanveled, ráadásul németül, kurvára unom, de hát nélküle nem tudtam volna költözni, szóval nem pattinthatom ki abból a lakásból amit tulajdonképpen ő tolt a seggem alá, mert az nagy szemétség lenne. Mondjuk szerintem ő sem szerelmes belém, csak  kedveli a társaságom, kedvel engem, otthon ő tényleg magányos, csak a szar melója és a hülye lánya, akivel csak a gondok vannak, taposómalom, ha ki akar szakadni, hát szakadjon, majd jó pofát vágok hozzá, mert tulajdonképpen megérdemli. Patrick igazán jó ember. 

Május óta nem írtam egy sort sem

2019. október 30. - murrey

és most sem hiszem, hogy rendszeresen írnék majd, csak idetévedtem, gondoltam pár mondatot firkálok. Hogy augusztusban meghalt Imi (a lovam), hiába operáltattam meg két hónappal azelőtt, pont addig bírta még, nem hazudtolta meg a statisztikát, elvitte a rák. Eltemettem őt is, mint Sárit. És persze vele haltam, mint Sárival. Azóta nagyjából lovakra sem tudtam nézni, bár Bencével rendszeresen tartom a kapcsolatot, de ezidáig egyáltalán nem lovaztunk, most jutottam el odáig, hogy szeretnék még egy utolsó saját lovat. November közepén Bence tart egy két napos kurzus Győr mellett, elmegyek vele, aztán onnan átmegyünk Sopronba megnézni egy 14 éves kancát. Apja francia telivérezett, anyja kisbéri félvér. Ugrólónak tenyésztették, de nem hozta a várt versenyeredményeket, így iskolaló lett belőle, míg két évvel ezelőtt meg nem vásárolta a jelenlegi gazdája. Most eladósorba került, mert nincs rá idejük, keveset tudnak kijárni hozzá és a ló nem mozog eleget. Az átküldött videók alapján pont nekem való, gyök kettővel poroszkáló, gyök kettővel ügető és belealszik a vágtába is. Egyébként meg egy nagyon jól képzett ló. Ennek megfelelően az ára is jól képzett, de valamiért nagyon nekem szánják - háh, felment a gazdája az Fb oldalamra és nagyjából csak azt látta, hogy ölelgetem, kényeztetem a lovaimat -, a pasi tartja november közepéig, nem ajánlgatja senkinek még meg nem néztem és azt mondta, az ára sincs kőbe vésve. A sokszázezer tetején lévő ötvenet biztosan lealkudom, talán takarja majd a lószállítást Sopronból Pécelre. Mert nyilván ott fogom tartani. Jó sora volt ott Iminek is az utolsó pillanatig. Arról nem beszélve, hogy telente viszonylag ritkán fordulok meg a lovardában, oktattam eleget mínusz nagyonsokban reggel héttől este hétig a szabad ég alatt, egy életre megutáltam a téli lovazást, szóval ha nem megyek is ki, tudom, hogy a ló mozog, mert bárkit rá lehet ültetni kezdőtől a haladóig. Most már csak azon múlik, hogy megnézzük jók-e a lábai, nem kehes-e, kipróbálom és az üzletet nyélbe ütöm. Ja. Pénzem az kurvára nincs még rá, de legalább komoly érdeklődő van már a hagyaték lakásra, rúgdalni fogom az ingatlanost, hogy minél hamarabb szabaduljon tőle. Már így is három millióval csökkentettük az árát. Ha a húgom nem baszakodik velem annak idején, akkor már rég el lenne adva és jóval jobb áron. Mindegy, vannak dolgok, amiket nem lehet már visszacsinálni. 

Aztán meg elköltöztem öt év után Kőbányáról, most egy nagyon klassz lakást bérelek egy nagyon klassz helyen, Oleggel vagyunk kettecskén és jól érezzük magunkat.

Pasi nincs, illetve talán svájci Patrick, aki távkapcsolat, napi néhány e-mail váltás, állítólag november közepén eljön pár napra, de ha nem, az sem baj, kurvára nem érzek iránta semmit. Viszont nagyon rendes fickó, ha ő nincs, nem lett volna miből elköltöznöm, kifizette az új albimat foglalóstól, mindenestől. 

És utálom az őszt és még jobban fogom utálni a telet, várom a nyarat és ha újra lesz lovam, akkor nagyjából megint vele fogom élni az életem egyik felét, a másikban meg pénzt keresek, hogy el tudjam tartani.

Hát így.